Először is ezer köszönet a szurkolásért, nagyon jó volt és szükségem is volt rá. Aztán persze nagy gratuláció minden futónak, különösen Szaszitnak, akire a 60. km körül senki sem fogadott volna és sikerült felállnia, aztán futott még kb. ugyanennyit, amivel a dobogón végzett.
Az én versenyemről próbálok néhány gondolatot összeszedni, de megmondom őszintén az agyam még nincs a helyén. Szóval egy álmatlan éjszaka után indultunk Szaszit-tal nevetgélve, jókedvűen, minta nem is tudnánk mi vár ránk. Pedig Tomi tudta, Neki ez volt a harmadik. Az Ő célja, többet futni, mint tavaly (108 km), az én célom eredetileg a 2 maraton volt, de aztán mégis úgy indultam neki, hogy 100-ig szeretnék elmenni.
A rajt előtt végre találkoztam Pudingman-nel, akivel elbeszélgettünk az maradék időt. A frissítődobozainkat letettük egy sátorba a pálya mellett aztán beálltunk a tömegbe. Meglepően sokan voltunk. Indultak váltóban és egyéniben is a 12 óráson, de persze ott voltak a „24-esek” is. Az idő nem volt valami jó, hideg volt, felhős, nem nekem való.
10-kor rajt. Tomival egy utolsó pacsi, zene a fülre aztán futás. Megpróbáltam 6 perces kiliket futni, takarékosan, lassan úgy, hogy közben ne gondoljak a távra. Úgy terveztem 5 km-enként fogok frissíteni egy kicsit és egy nagyot. A kicsi italból és pl. ropiból állt, a nagy pedig valami kaja és egy rövid nyújtás. Az elején persze ennek semmi szükségét nem éreztem, de csináltam rendesen, tudtam, hogy másképp nem fog menni. 15-nél volt egy kisebb holtpontom, de hamar átlendültem rajta. 30-nál viszont elkövettem egy hibát, kiszámoltam mennyi is van még 100-ig. 70 jött ki még tizedszerre is!!! Nem, az nem lehet! Ezzel elvoltam pár körön át, de igazából minden ment rendesen. Próbáltam nem figyelni, ahogy a váltósok elhúznak mellettem, de ugyanezt még 24-esektől is láttam. Az 1 km-es pálya nem igazán szórakoztatott, csak a következő 5 km-re, a zenére és a tempóra figyeltem. A 42. km után pedig irány az ismeretlen! Eddig ez volt a leghosszabb táv nekem. Nagyon vártam az 50-et, majd a 60-at. 60 körül ismerős arcokat véltem felfedezni a csőben, amit láttam. Csizka barátom és lelkes hölgykoszorúja lepett meg. Nagyon jó volt végre kizökkenni, pár szót beszélgetni. Aztán mikor elmondta, mi van az Endo-n, hogy mennyien figyelik a versenyt újult erővel vágtam neki az ekkorra már igencsak unalmas körözésnek. Igen az unalom, ez a legtalálóbb szó, hogy 65-ször is neki tudjál indulni ugyanazon a körön, nem is értem ezt hogy lehet zene nélkül.
Titokban reméltem, hogy Sony-ék is eljönnek, de azért tényleg meglepődtem mikor megjelent a két kis aprótalpú az én Kismamámmal. Már volt mit várni minden körben, volt kiket keresnem a tömegben, sőt Nonó még futott is velem. Egy kicsit olyan volt, mint Nagyatád. Aztán Anyuék is megjöttek, szóval szurkolókból megint nagyon jól jártam a helyszínen és a világhálón egyaránt. Ez nagyon sok energiát adott.
A pályán Tomival is sokszor találkoztunk, néha Ő volt szarabbul, néha én, de nyomtuk. 60 km környékén éppen Ő volt mélyponton, vörös fejjel éppen az egyik oszlopot akarta kidönteni, nem tudom mi baja lehetett vele, de nagyon neki volt feszülve
A kisgyermekes szurkolók hazamentek, Így csak Anyuék maradtak és bíztattak rendesen, még ha nem is értették egyáltalán miért is kell ennyit futni. Hozzáteszem, én sem pontosan tudom.
Azt hiszem 78 km környékéig csak frissítésekkor gyalogoltam, akkor sem sokat, de akkor eljött a vég. Nem a lábam vagy a gyomrom fájt, nem. Elkezdett a egész testem remegni. Fáztam, kimerült voltam, elfogyott minden energiám. Már nem tudtam magamat frissíteni, nem volt hatása a colának, gélnek, egyáltalán semminek. Egy cél lebegett már csak előttem, a 2 maraton. Azt mindenképpen meg kellett csinálnom, de álló helyből még elindulni is kegyetlen volt. A mögöttem lévő km-ek eddigre már megtették hatásukat és a lassú tempónak köszönhetően nem gyorsan, hanem szépen lassan gyűrtek le. Innentől már séta+futás volt, közben ezerszer újraszámolva a km-eket, hogy tényleg meglegyen. Este fél10-kor sikerült befejeznem a 83. kört. Ez kb. 86 km. Ezután viszont nem találtam motivációt, hogy továbbmenjek, a 86 és a 88 között nem láttam különbséget, így kiálltam és próbáltam magam rendbe hozni forró teával.
Az eredeti terv tehát sikerült, de a 100 km-t nem tudtam elérni.
Az teljesítményem a mezőnyben gyengének mondható. 41 indulóból a 29. lettem, de nekem nem Ők voltak az ellenfeleim, hanem a táv.
Elégedett vagyok-e? Igen. Sikerült kihozni magamból a jelenlegi maximumot. Nem rontottam el a frissítésemet, komoly gyomorproblémám nem volt, nem volt izomgörcsöm, és amit a legnagyobb sikernek könyvelek el magamban az az, hogy 78 km-t tettem meg úgy, hogy az étkezések közbeni, egyenként 50 m-ek kivételével a távot futva tettem meg. Ez nagyon fontos volt nekem.Azt hiszem méltóképp ünnepelehettem a pont egy éve futott első maratonomat.
A verseny szervezése kiváló volt, a kaják teljesen rendben voltak. Háromszor kaptunk meleg ételt+1 technikai pólót , mindezt 7000 Ft-ért.
A tegnap esti mozgásom nagyon durva volt. Szaszit-tal olyanok voltunk, mint két reumás bányaló. A házunk előtt a kocsiból szinte kiestem. Mostanra viszont rohamosan javul a helyzet. Izomláz nincs, egy kicsit fáj a térdem, de ezt szinte észre sem veszem.
Mindent egybevetve azt kell mondjam ez nem az én sportom. Ez nekem túlságosan unalmas. Nem tudtam megfejteni, mi a különbség egy Ironman maratonon szenvedni vagy egy ilyen helyen. Tényleg nem tudom, de az előbbi nekem jobban tetszik.
