2010. szeptember 4., szombat

Raxlauf

Megvolt. Huuhh! Ez nem futóverseny volt, nem csak nekem, mindenkinek.

Szaszit-tal fél nyolckor indultunk Sopronból. 80 km tőlünk, úgyhogy elég hamar odaértünk. Nagyon szép környék, Glognitz-ban voltam tavaly montival is, a hegyek azóta nem lettek kisebbek.


Rajtszám felvétel, ajándék póló, kesztyű levonójegy stb, aztán nézelődtünk. Elsétáltunk a pálya felé, egy kicsit felsétáltunk az első 100 méteren. Úgy találtuk az előzetesen tanulmányozott szintrajz stimmel. Tényleg kb. 10 - 15%-os. Felfelé.

Visszamentünk és vártuk a rajtot. Közben gyülekeztek a többiek. Egyre inkább megteltek a parkolók terepcuccos vastagcombú osztrák, szlovák hegyi kecskékkel. Keményen néztek ki, látszott rajtuk, hogy Ők otthon vannak. Aztán lassan odaálltunk a rajtkapuhoz és Start!

Szaszit rögtön előrefutott, legközelebb csak a tetőn találkoztunk:-). Igyekeztem lassan kezdeni látván a jobbra mellettem tornyosuló hegyet. Az első km gyorsan lement, ez ugye sík volt. Aztán elkezdődött a tánc. Megkezdtük. Mintha hirtelen mindenki valami láthatatlan falba ütközött volna ahogy nekiláttunk a szigorú hegyoldalnak. Innentől kezdve azonban az idő valahogy megszűnt. Nem történt semmi. Emelkedett és kész. Nedves gyökereken, köveken próbáltunk futni, mászni, ahogy tudtunk. Aztán egyszer csak frissítő. Banán, dinnye (mag nélkül) Izó, víz. Egy gélt is ettem aztán tovább. Innen magam előtt senkit sem láttam, viszont én voltam az üldözők első embere. Viszont a hegy szigorodott, még meredekebbre váltott. Itt én már nem tudtam futni, illetve gyorsabb volt gyalogolva. Ne arra a gyaloglásra gondoljunk, amikor sétálgatunk a korzón, nem. Itt az ember a fejét szinte a kövekre érintve a combján, a kezével tartja a felsőtestét, és valahogy a tricepszével juttatja feljebb és feljebb magát. Lépésenként 2-3 csepp izzadtságcsepp a sapkámról a szemem elé cseppent. Nem tudtam, hol tartok, nem voltak km-jelzések, csak az egyre ritkuló növényzetnek hála a csúcs távolságából tudtam megítélni hol is tarthatok. Hamarosan még egy frissítés jött, majd a végjáték.

Itt más szinte csak kövek, sziklák voltak., vigyázó emberek a szakadékok mellett, túrázok, akik fényképeztek és szurkoltak. Nekünk, akik itt már a saját nyálunkon másztunk felfelé kb. 2-vel úgy szurkoltak, mint az óriás műlesiklásnál szokás. Hop-hop-hop-hop!! Ez kicsit vicces volt mert jó sokáig tartott, míg elhagytuk Őket. Persze ilyenkor az ember megpróbált még belefutni, de a fizika nagy úr.

Végül a tetőre hárman értünk egyszerre, leszakítva a boly többi részét, és itt végre elememben voltam. A síkon olyan könnyedén futottam, hogy 2 perc múlva már nem is láttam eddigi bajtársaimat. Aztán a CÉL!


1:27 alatt értem fel, ami a 87. helyre volt elég a 116 célba érkező közül. Szaszit pedig 1:08 alatt a 22. lett! Innen is gratulálok Neki!

Elégedett vagyok-e? Nem tudom megmondani. Ez nem egy futóverseny volt. Nem neveznék futópályának egy olyan 7 km-es szakaszt, ami 1100 m-t emelkedik, egyáltalán nem. Viszont jó volt, elmondhatatlanul szép volt és elmondhatatlan az az érzés is, amikor egy ekkora hegyet így küzdesz le. Amikor felérsz és a felhők melletted vannak és látod a rajt helyét szinte Magad alatt. Mindnesetre Szaszitnak köszönöm, hogy rábeszélt.