2010. október 1., péntek

Tréning Atya

Egyik évben, a valahányadik Balaton átúszásom alkalmával a lépés úgy jött ki, hogy az nagy nap reggelén én még egy kocsma teraszán bíztattam a társaságot (benne Sony-t is), hogy jöjjenek velem, ússzák át Ők is. Persze nem találtam  a jelenlévők közül egy komoly jelentkezőt sem. Én persze odamentem, kicsit billegve a rajtnál, közben mosolyogva a sok vajas kenyérszerűen bekent sporttárs között egészen más illatfelhővel körülvéve magamat és belevetettem magam a habokba és átúsztam. 

A minap találtam rá egy írásra, és ha valaki, akkor annak írója nem mondott volna nemet ott a kocsma előtt. Ő Maratont futott hasonló előjátékkal. Most mégsem ezt az írását teszem közzé, hanem egy másik nagyon fontos témáról szólót. Engem Rejtőn kívül még így nem nevettetett meg irománnyal senki.

Tréning Atya:

Szar ügy:

Kevés kínosabb esemény zavarhatja meg harmonikusnak indult edzésünket, mint a váratlanul ránk törő székelési inger. Ha már rutinos futók vagyunk, akkor nyilván ügyelünk arra, hogy lehetőleg edzés előtt ürítsük beleinket, ám mégis megeshet, hogy szeszélyes szervezetünk megtréfál bennünket. Amennyiben tervezett útvonalunk mellett akad WC (benzinkút, bevásárló központ, esetleg kocsma), akkor nincs gond, hiszen ezeket szükség esetén megtámadhatjuk. A záróizmok huzamos időn át történő összeszorítására tehetünk ugyan kísérletet a futó mozgás fenntartása mellett, ám az már – finoman szólva – nem lesz az igazi. Lássuk be, hogy az efféle helyváltoztatás inkább tartozik a burleszk, semmint a sport világába.

Az igazi probléma akkor van, ha a közelben sincs arra alkalmas helyiség, és nem vagyunk abban az egyébként irigylésre méltó helyzetben, hogy éppen magányosan futunk egy erdőben. Persze ebben az esetben sem kellemes a szituáció, de a szükség igen kreatívvá teszi az embert, és hamar kiderül, hogy bizony van feláldozható ruhadarabunk. Ha esetleg érzelmi kötelékek fűznének minket ruházatunkhoz, a természet kínál megoldást néhány nagyobb levél vagy egy halkan csobogó patak formájában. Ha már magam is a környezetvédelem elkötelezett híve vagyok, muszáj megemlítenem, hogy a természetben ne hagyjunk magunk után mesterséges matériát. Ugyanakkor – mivel voltam már hasonló helyzetben – az vesse rám az első követ, aki a helyemben, kezében egy szaros gatyával folytatta volna az edzést.

Vannak persze előrelátó, mindenre felkészült futók, akik 40-80 cm WC papírt a cipőfűző alá gyűrve indulnak futni. Nekik már csak a megfelelő helyszínt kell megtalálniuk, ahol könnyíthetnek magukon. Ez gyakran komolyabb kihívás, mint a megtisztulás kényes művelete.

Én az elmúlt tizenhat év során, talán, ha ötször kerültem ilyen kellemetlen helyzetbe, így talán érthető, ha nem érzem magam vérbeli hazárdőrnek, amikor budipapír nélkül indulok futni. Van viszont olyan ismerősöm, akit az emésztése gyakran állít szinte megoldhatatlannak tűnő feladatok elé. (A beszarás nem tekinthető értékelhető megoldásnak.) Nos, ő olyan helyeket mutatott nekem a városban(!), amelyekről kevesen gondolnák, hogy alkalmasak lehetnek egy gyors székelésre. Találékonyságát akkor értékelhetjük csak igazán, ha azt is tudjuk róla, hogy számára a város nem jelent különösebb előnyt, mivel nyilvános helyre nem hajlandó betérni csupán a szarás végett. Így neki a városi környezet egyenesen hátrány, mivel a forgalom erősen behatárolja azon helyek számát, amelyek egyáltalán szóba jöhetnek.

Egy átlagos emésztéssel megáldott városi futó nem is sejtheti, hogy közvetlen környezete mennyi rejtekhelyet nyújt az egyszeri futónak, aki, ha a bél jelez, egy pillanat alatt változik át városi gerillává, agya felpörög, hiszen ilyenkor minden elvesztegetett másodperc „végzetes” lehet. Búvóhelyet keres, mérlegel, talál, elvet, dönt, és végül cselekszik. Ami a felületes szemlélőnek nem több néhány bokornál, sötét kapualjnál, elhagyatott pincelejárónál, temetőnél(!), az egy profinak ideális helyszín arra az áhított magányos egy-öt percre. Lehetne ezt árnyalni, de ő gyakorlatilag az elmúlt húsz évben már többször körbeszarta a várost. Emellett még felkészülni egy-egy maratonra már tényleg gyerekjáték. Ha megkérdezem, hogy milyen volt ez vagy az a maraton, az elsők között említi, hogy milyen sűrűn voltak kirakva mobil budik.

Sportpályafutásom nincs tele ilyen jellegű kalandokkal, edzéseim elsősorban a futásról szólnak, de egy eset igen élénken él bennem. A városhoz közeli csatorna mellett résztávoztam, amikor elkapott egy kiadós, nyári vihar. Szakadt az eső, villámlott, dörgött az ég. A fák kevés védelmet nyújtottak, hamar bőrig áztam. Úgy döntöttem, mivel vizesebb már nem lehetek, végigcsinálom az edzést. Igen ám, de hirtelen a szervezetem is jelezte, hogy belül is vihar készül. Néhány erőteljes hascsikarás után éreztem, hogy ennek a fele sem tréfa. A legközelebbi fedett WC mindkét irányba több mint két kilométer, tehát esélytelen. Nem habozhattam sokáig, lerohantam a csatornapartra és reméltem, hogy a viharban nem sokan fognak arra járni. Készakarva sem tudtam volna hosszasan elhúzni a dolgot, a hasmenés már csak ilyen. Hangja alapján, egy ismerősöm (nem a szarós, egy másik) sajátos meghatározása szerint, egy „mérges macska” lehetett. Nagyon kiszolgáltatott ez a helyzet, tudta ezt József Attila is, és elnézést, hogy ide citálom, de ő írta:

”oly hontalan,

mint amilyen gyámoltalan

a szükségét végző vadállat”



Dolgom elvégezvén a csatorna hűs vizében mostam meg alfelem, majd néhány méterrel arrébb mentem, hogy a kezemet is megtisztíthassam. Sokkal bizakodóbban tekintettem a jövőbe, mint akár csak tíz perccel azelőtt. Átnéztem a másik oldalra és ekkor pillantottam meg egy öreg horgászt, aki egy esőkabát alatt cigarettázva élvezhette kissé perverz magánszámomat. Gondoltam, miután épp az imént nézte végig, hogyan is fosok viharban, az a minimum, hogy üdvözlöm. ’kívánok, mondtam, ő meg néhány másodpercnyi szemkontaktust követően kivette a cigit a szájából és köpött egy emberest. Úgy éreztem, hogy a közös élmény nem hozott minket közelebb egymáshoz, úgyhogy inkább nem erőltettem a dolgot. A résztávos edzést ezek után hagytam a francba, inkább hazafelé vettem az irányt, bensőmben azzal a jóleső érzéssel, hogy egy kis tápanyaggal gazdagítottam környezetem flóráját és faunáját.