2011. május 23., hétfő

Nagyfiúk ha játszanak

Először is köszönöm mindenkinek a részvételt a hétvégén, nem kis távolságokat utaztatok, de remélem megérte mindenkinek. Szaszitnak pedig külön köszönöm a sok segítséget.

Ha januárban el kellett volna mondanom, pontosan milyen hétvégét is szeretnék erre a bizonyos vashajlítós két napra, hát pont ilyent mondtam volna. Minden olyan volt, ahogy elképzeltem.

Péntek délután Schwarczi volt az első beérkező, akivel együtt még utoljára ránéztem a futópályára, hogy minden rendben van-e, majd a futáshoz a vizet, banánt már együtt adtuk le Szaszit-tal. Közben Kombinat-ék is megérkeztek Fertőrákosra és Petiék is közeledtek. Végül kora este együtt volt a csapat első fele. Anita, Gergő, Kombinat, Szaszit, Schwarczi, Lelketlen, Tibi és én. Petivel és Tibivel most találkoztam először és tényleg óriási a duma. Kombinat szórakoztatott minket a duplán szerzett élményeivel és a másnapi edzésre húztuk egymást. Este 11-kor befutott Sipi, akinek a gyors bemutatkozás után segítettünk gyorsan sátrat verni, majd Szaszit-tal el is indultunk haza.

Reggel, még egy bevásárlás után azért a biztonság kedvéért körbetelefonáltam a csapat második részét, hogy időben van-e mindenki. Egymástól 10-15 km-re haladtak, mindenki pontosan érkezett. 8 órára teljes lett a csapat,már csak Sonyra és a két aprótalpúra vártam délutánig.. Böbe, Öregbaka, Emese, Ábel, Kusti, Ivan Grasso, Tepó, Myke, Ironsün, Edina és Márk volt a reggel csatlakozók névsora. Bedepóztuk a futócuccainkat egy péntek délután kreált depóba és kiálltunk a kapuba egy –két közös kép erejéig. Depózás közben nekem a társaság egy csoport óvodást juttatott eszembe, akik valami nagyon felnőttes játékot próbálnak ki. Csak mi már nem éppen óvodáskorúak vagyunk.

Bár még nem tudtuk, de innentől egy lavina indult meg, amit Kombinat indított meg rettenetesen. A képen látszik, ahogy mi még békésen pózolunk a kamerának, de Ő már véresen habzó szájjal, üveges tekintettel indul a dolgára.

A dolga az volt, hogy minket kikészítsen, lehetőleg még a határ előtt. Szóval megindult. Mögötte én indultam és vártam, hogy majd észreveszi, a csapat még nem teljes de Ő úgy tekert elöl, mintha az életéért tekert volna. Ebben a pillanatban érkezett mellém Tepó és Myke, majd egy „Fogjuk meg!” csatakiáltásra mi is átváltoztunk éhes fenevaddá és nem törődve az előttünk lévő távval megtéptük láncainkat. Nekem nincs km-órám, de az első 42 km-en 37-es átlag sikeredett. Hidegség előtt már Lelketlennel üldöztük Kombi-t és ott végül valahogy sikerült megállítanunk. Megvártuk a többieket és megbeszéltük, hogy nyugisabban haladunk tovább. Sikerült is legalább 2-300 m-en át, aztán megint kezdődött előröl. A vízszintes, vagy éppen lejtős szakaszokon a „Vágjuk szét a betont!”, vagy a „Siessünk, mert 40 alatt van az átlagunk!” kiabálások hangzottak el. Hamar átértünk Ausztriába ahol megkaptuk a beígért pofaszelet, de tekertünk rendületlenül. Igazán ekkor esett le, hogy ezt szerettem volna, ezt, amikor együtt tekerünk pl. Öregbakával, Sünnel vagy éppen Myke-val, de mondhatnék akárkit a csapatból. Ez az érzés, amikor egy ilyen vonatnak az egyik vagonja vagy, na, ez nem semmi érzés. Ezt láttam mindenkin. Már ekkor azt gondoltam, már megérte.

Neusiedl elött volt egy komoly holtpontom, Myke-val szenvedtünk, fogyóban volt a vizünk is és egy temetőt akartunk keresni, hogy igyunk, aztán megláttuk, ahogy a csapat egy benzinkutat foglalt el éppen. Szó szerint. Kulacsok feltöltve, holtpont vége, indulás! Megpróbáltam ismét a lehetetlent. Megpróbáltam összetartani a csapatot, de valahogy nem találtak célba a szavaim, ismét üveges tekintetek, vérbe forgó szemek néztek a távolba, ismét feszültek a láncok, sírtak a gumik. Nettó időnk 3:31 lett asszem amikor beértünk a depóba, aztán kezdődött a második felvonás.

Irány a futópálya! Király volt veletek itthon, nálam, nálunk futni. ott ahol én nap mint nap edzek egyedül, vagy éppen Szaszit-tal. De most hirtelen benépesült az erdő, sőt a lejtőkön még hangosabb is lett. A frissítőpontoknál Laci barátom profi munkát végzett, ott volt és akkor, ahol kellett. Innen is köszönöm Neki. A pálya mindenkinek tetszett, bár lelketlen kevesellte az emelkedőket (este a tűz mellett), szerintem szép kis hullámvasút volt szép tájakon jó időben. A hegyi hajrát Szaszit nyerte, a befutónál pedig Tepó volt a legelső beérkező. Gratulálok nektek! Miután beértünk elkészült e a bizonyos videó, amely tanúsítja, még egy gép is elfáradhat, hát még mi, humanoidok. .-)


 Kellemes érzés lett úrrá a csapaton, leültünk a fűbe egy kicsit, kifújtuk magunkat, egy kicsit lazítottunk.


A napnak azonban még korántsem volt vége, hiszen ebben az állapotban érkeztünk meg egy kerti partira. A csapat egy része (nem én) elkezdte a húst és a többi hozzávalót előkészíteni a Myke által főzött világbajnok marhapörkölthöz. Közben érkeztek meg végre Sony, Nonó és Noel is, így már tényleg teljes volt a létszám. Az este előrehaladtéval, az italok fogyásával együtt emelkedett a hangulat is, bár azért érezhető volt a napi program. Persze ez a kerti parti sem múlhatott el igazi fiús erőfitogtatás nélkül, melyre akkor a combrúgás tűnt a legmegfelelőbbnek. Kombinat megkapta ami jár Neki és szombattól már a Géptigris hívó szóra is hallgat. Én is kaptam egy meglepetés pólót amit ezúton is köszönök mindenkinek.


 Éjfél előtt Öregbaka jól berendezte a sátrukat, így Őt már nem láttuk, aztán kb. egy óra múlva, amikor már Tibi gyakorlatilag a tűzben ülve aludt, de fáradt persze senki sem, én vállaltam be először, Fáradt vagyok. Reggel erre egyszerre hördült volna fel a tömeg, de most, bár nem mondta senki, mindenki elvonult aludni. Még a gépek is.

Reggel 5:47-kor ébredtem, Myke már gyakorlatilag útra készen állt. Pakolásztunk, sátrat bontottunk (az enyém volt a legkönnyebb) és eljött a búcsú ideje. Lelketlen annyira mondogatta, hogy szeretné megnézni a Muck-ot, hogy nem mondhattam nemet. Szaszit, Márk, Tibi, LC és én kocsiba vágtuk magunkat és a hegy aljában már be is melegítettünk azon a 20 méteren, aztán elkezdtük a mászást.

A „Buzi aki kistányérra vált” kiáltás közbeni váltást nem tudtam mire vélni, de nekem sem volt kedvem beszélgetni. Nem vágtuk szét a betont, de azért felmentünk. Jól esett, ám utána nekem nagyon hamar el kellett jönnöm. Márk és Szaszit még rátekert 60-at, kemény legények.

Különös hangulata volt ennek a hétvégének. Egy tét nélküli versenyre emlékeztetett, vagy egy csapat rossz gyerekre, akik azt játszhatják, amit szeretnek. Bolondozás volt, amit mindenki véresen komolyan vett, ahogy kellett. Ráadásul hasznos is volt, mert szerintem aki itt velünk végigment az nyugodtan odaállhat idén Nagyatádra, a póló szinte garantált.

Én ugyan nem adtam nevet ennek a hétvégének, de az IronFertő ragadt rá leginkább, így utólag pedig a visszajelzések alapján megígérem, lesz jövőre is, csak akkor lesz benne emelkedő is. :-))