2010. szeptember 20., hétfő

Az égből pottyant lány

Szombat reggel még mindig esett., ezért Sony-val úgy döntöttünk, egyedül megyek Csillebércre. Nagyon sajnáltam a dolgot, de azt, hogy 24 órán keresztül zuhogó esőben ott legyen a pályán mellettem nem kívántam Neki. Egy kicsit megkésve indultam Sopronból és közben Rogi-val folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, hogy milyen is az a hely, amit pénteken telefonon foglaltam magunknak. Rogi egy kicsit feszült volt, mert a navija éppen tönkrement, én pedig késésben voltam.

Aztán mikor megtudtam, hogy Seti, akinél a helyet kellett foglalni közölte Rog-val, hogy a helyünk már elkelt én is kissé feszült lettem. Közben a nap kisütött és azon gondolkodtam, vajon nem kellett volna mégiscsak kettesben jönnünk.

Végül 11 előtt megérkeztem, találtunk egy sokkal jobb helyet , mint az eredeti és elkezdtük a bázisunkat felépíteni. Kempingszékek, nyugágy, asztal, napernyő stb.. Pont egy soproni csapat pesti tagja volt mellettünk, A csapat Kakas Laci volt, aki solo-ban nyomja ezt a versenyt évek óta egyre eredményesebben (2009-ben 3.) A pálya miatt nem izgultam, hiszen pénteken, telefonon feltett kérdésemre megnyugtattak, bár esett az eső, a pálya nem sáros, könnyen tekerhető. Érdekesnek találtam a dolgot, mert ami tavaly porzott annak idén elvileg fröcskölnie kellene, de hittem a szervező csajnak. Rogi-t is megnyugtattam, biztos csak a versenyközpont sáros, ne aggódjon.

Éppen pakolásztunk, amikor egy Vasember köszönt rám Schwarczi személyében. Most Ő nem versenyzett, kijött megnézni a rajtot, segített, amit tudott. Jó érzés volt, hogy csak ezért kilátogatott.

Közben egyre több bringát láttam full sárosan, na, mondom, így idejönni egy versenyre, nem szégyellik Magukat, aztán szép lassan leesett a tantusz. Schwarczi fényképezett, olyan bringák voltak, amik sárból készültek, legalábbis úgy néztek ki. Persze a Meridáknak szentelte a legnagyobb figyelmet, azokat messziről kiszúrta.

12::00 Rajt. Rogi kezdett, a nap sütött, minden ok-nak tűnt. A megbeszélt taktika szerint nekem innentől 1,5 – 2 órám szabad lett volna, mert nappal ez volt betervezve, de egy kicsit másképpen alakult. Rogi az első kör után azt mondta, hogy vége. Ezen a pályán nem lehet tekerni, egy sártenger az egész. Azért kiment még egy körre, közben én is átöltöztem bringás cuccba és egyre izgatottabban vártam, hogy vajon milyen is a pálya. A második kör gyorsabban ment Neki, azt mondta, most valamivel jobb, kiment még egyre. A harmadik körre már járható volt minden szakasz, kivéve a hosszú emelkedőt, ami elől idén kivették a hosszú lejtőt. Közben Ironsün érkezett, ahogy ígérte. Beszélgettünk, nagyon jó volt, kezdett eltűnni belőlem a feszültség, próbáltam koncentrálni.

Eljött az én időm is, Rogi lenyomott 3 kört, így most már tényleg rajtam volt a sor. Váltózónából ki, fel az emelvényre, le, aztán irány az erdő! Nincs mit szépíteni, sár volt. Haladni azért lehetett, de a sáros gyökerek, kövek igencsak megnehezítették az ember dolgát. A hosszú felfelén toltam, szerintem ki tudtam volna tekerni, de az a pár ember, aki nem szállt le, se volt sokkal gyorsabb nálunk, tolóknál. A lefeléken sem mertem nagyon elengedni a gépet, de azért ott lehetett haladni. Körről–körre javult a helyzet. Körönként megálltam a bázisunknál sártalanításra, de haladtunk. 3 kör után ismét váltás. Éreztem, hogy más tempót kell mennem, lassabbat, hogy hosszabb etapokat is kényelmesen végig tudjak menni. Rogi szépen lenyomta a sajátját, majd jöttem ismét. Már nem kellett megállnom a kör végén, kezdett alakulni a helyzet. A másodiknál megbeszéltük, hogy megyek még kettőt. 20-22 perces köröket mentem, úgy éreztem, ez jó tempó. Egyre jobban megtanultam a pályát, előjöttek a tavalyi emlékek. Kezdtem élvezni. Rogi jött, hármat ismét lenyomott és már rajta is látszott, hogy kezd jobban lenni, csak a térdét fájlalta egy kicsit.

Közben Kombinat megnősült. Sok bolldogságot!
Nagyon sajnálom, hogy nem lehettem ott a többiekkel együtt a meglepetés bringás felvonuláson, de lélekben azért igyekeztem.

Megint rajtam volt a sor, most hosszabbat akartam menni, azt találtam ki, hogy 5-öt lenyomok. A tempó jó volt, nem fáradtam, megtaláltam azt a sebességet, amivel ez nem okozhat gondot. Kb. 20 perces köröket mentem. Asszem nem is álltam meg egyszer sem. A 3. kör végén ismerős hang: Hajrá Norbi!, Ez az!, egy kéz, egy darab banán. Tepó. Így a következőre ismét Rogi ment, mi meg leültünk a napra. Néztük a versenyt, beszélgettünk, közben eszembe jutott a 2009-es verseny, amikor egy nyugágy volt az egyedüli társam, amikor nem tekertem, hát ez most más volt.

Közben Szaszit 4. lett az első Soproni Cross-futáson. Gratulálok! Csak Vili, Kusti és egy fegyőr előzte meg.

Rogi végzett hárommal, ismét én jöttem. Ekkor 16. helyen voltunk a duók versenyében a 20-ból. Nem örültem neki, de tudtam, hogy az éjszakára kell koncentrálni. Biztos voltam benne, hogy meg fognak állni a többiek, legalábbis a nagy részük, így nem kezdtem el jobban nyomni a következő köröket sem. Rogi barátja, aki szintén kilátogatott hozzánk ekkor indult haza.

Megint eleredt. A pálya percek alatt ismét járhatatlanná vált. A második körére Rogi már ki sem ment. Nekirugaszkodtam tehát ismét. Tényleg elég durva volt a helyzet. A pálya 70-80%-án toltam a bringát. Egyszerűen nem tudtam rajta maradni. Lepucoltam nagyjából a sarat, felültem rá, elkezdtem tekerni és egy helyben eldőltem. Ez volt. Tolnom kellett. Amikor visszaértem Rogi romokban volt már. Én azt akartam megtudni, hány kör van köztünk és a 10. között. Érdemes-e folytatnunk. A döntést az időközben ismét megérkező Ironsün-ékkel együtt sikerült is meghozni, sőt. Onnantól kezdve már nem is volt kérdés. Menni kell!

Innentől a bringaverseny teljesen megváltozott. Már sötét volt, esett az eső és a feladat nem az volt, hogy egy bringán juss el a célba, hanem az, hogy a bringát kellett a célba juttatni. Egyre kevesebben voltak a pályán. Az egyik lejtős részen előttem küzdött egy srác a nyeregben és szentségelt. Ez durva-kiabált. Ez a durva-válaszoltam és miközben gyalog megelőztem, hozzátettem, hogy bal, jelezve melyik irányból megyek el mellette. 45-50 perces kört tudtam csinálni. Innentől ezt kellett csinálni. Hozzáteszem voltak, akik szinte ugyanolyan sebességgel haladtak, mint előtte. Nem is értettem, hogy van ez? Sárgumi, egyre többször hallottam ezt a szót. Hihetetlen, hogy mennyit számít. Ezek a srácok, persze az elit csapatok és egypár majdnem profi csapat rendesen felszerelkeztek. Nekünk, nekem nincsen, így maradt a tolós módszer, ami körről körre nehezebb feladat lett.

Az eső folyamatosan esett, de harcoltunk. Éppen Rogi volt a pályán sokadik utolsó körén, amikor a hátam mögül egy csaj szólított meg: Helló, van csajod? Éppen meg akartam Neki mondani, hogy nekem van a legjobb, amikor ránéztem. Sony állt ott.... 10-15 másodperc múlva már beszélni is tudtam.

Sokszor beszéltünk a nap folyamán és sokszor mondtuk, hogy mennyivel jobb lenne egymás mellett lenni, hát a hátam mögött mindent leszervezett és utánam jött vonattal, aztán Ironsün odahozta Őket, mert ráadásul Szászit-ót is rábeszélte egy kis szurkolásra.

Na, innentől már végképp nem lehetett megállni. 13. helyre jöttünk fel közben és a táblán, illetve a pályán is látszott, hogy a többiek nem nagyon mozognak. Rogi is majdnem mindig kiment utánam. Toltuk, húztuk, cibáltuk a Focus-okat a mocsárban, a kerekek nem forogtak, így elég nehezen lehetett haladni. Minden kör után száraz ruha. Negyed négy körül indultam neki a leghosszabb körömnek. Ekkor szerintem  már csak az elitek voltak a pályán, meg én. Éppen számolgattam az „átlagsebességemet”, amikor az egyik külföldi solo-s ment el mellettem gyalog, hátán a bringa. Ez a megoldás! Alig vártam, hogy kiérjek az egyik aszfaltos részre, megszabadítsam a kerót a kb. 30 kg sártól, hogy én is fel tudjam emelni. Kiértem, párszor a földhöz vertem, majd a hátamra vettem és úgy haladtam. Nem volt egyszerű, így sem, ez volt a hatodik köröm gyalog a 4 kilis pályán, a bringás cipőt pedig nem erre találták ki, de beértem kb. másfél óra alatt. Már mindenki aludt. Sony, Rogi és Szaszit is. Gondoltam, a következő kör előtt megnézem, hányadikak vagyunk mégis. Igencsak megörültem a kivetítőn látottaknak. 8. helyen voltunk!

Éppen indulni akartam átöltözni a következő kör előtt amikor a csapatvezetőket hívták össze. Odamentem és közös akarattal úgy döntöttünk, hogy reggel 8-ig a versenyzést felfüggesztik. 5:00-ig lehetett megkezdeni az utolsó kört. Akkor sajnos nem jutott eszembe, hogy a 7. helyen lévőnek is 30 köre van, így, ha én kimennék ismét egy helyet hoztunk volna, de sajnos az agyam is csak úgy forgott mint a bringám kereke.

Beültem én is a kocsiba, a kormányra hajtottam a fejem és az se érdekelt volna, ha közben megszólal a duda. 8:00-kor végleg lezárták a versenyt, így hivatalosan is a 8. helyen végeztünk.

Ébredéskor nagyon fáztam a vizes, sáros ruhámban, de miután ismét átöltöztem elkezdtünk összepakolni Sony-val. Rogi közben már készen volt és elindult haza. Szaszit-nak is fázott a lába, így hát futott 17kilit a környéken.:-))

Indulás után Mcreggeliztünk Ironsün-nel és mi is hazafelé vettük az irányt.

Végülis nem úgy alakultak a dolgok, ahogy arra számítottam, nem jött el velem Sony, nem tekertem 150 kilit és nem sikerült a taktikát végrehajtanunk. Viszont mégiscsak ott volt velem a csajom, nem adtuk fel a harcot és végül a 8. helyen végeztünk, így elégedett vagyok ezzel a 17 körrel, amit így vagy úgy, de végigcsináltam.

Köszönöm Rogi-nak, hogy kitartott mellettem és velem együtt küzdött. Köszönöm Sony-nak és a helyszínen vagy máshol szurkoló barátaimnak a segítséget, a szurkolást, mindent. Gratuláok Kakas Lacinak, aki 5. lett solo-ban.

Reggelizés közben azon tanakodtunk, hogy vajon a többiek miért álltak meg és mi miért nem. Ironsün, Szaszit, Schwarczi és Tepó sem állt volna ki, ez egészen biztos. Először rávágtuk, azért, mert vasból vagyunk, de aztán megfordítottuk a dolgot. Nem azért nem adjuk fel, mert Ironman-ek vagyunk, nem, azért lettünk Ironman-ek, mert nem adjuk fel.

A technika ördöge

Anyu kommentje az Ironman-hez valami relytélyes ok miatt nem jelent meg, de mivel annak szánta így egy bejegyzés formájában most mégiscsak jó helyre kerül.


Szia Norbikám!


Nagy szeretettel gratulálunk az Iroman versenyen való részvételedhez, valamint a rengeteg energiával és akaraterővel elért eredményedhez.


Igazán nagy élmény volt részt venni a versenyen, mert ilyent még nem láttunk. Zenével fogadták a versenyzőket és a közönséget. Különös hangulatot adott Nagyatádnak, az egymást érő a küzdő sportolók, biztató segítők, családtagok és nézelődők sokasága.


Izgalmas érzés volt várni Rád a szálloda előtti parkban, ahol a gyerekek lázban voltak futottak veled és számoltuk a köröket. Sonyval tartottuk telefonkapcsolatot, hogy mikor hány kör van még hátra. Megnyugtató volt látni gondoskodását a felkészülés és a verseny alatt is.


Aztán a feszültség a tetőpontjához közeledett: az utolsó kör előtt – már telefonom sem volt csak a nagy tömegben izgatottan kerestük Sonyt. Sajnos akkor már hiába integettünk kiabáltunk Neked -nem vettél észre bennünket. Aztán a felfokozott izgalom amikor feltűntél utána pedig a fiaiddal együtt szakítottátok át a célszalagot.


Annak ellenére, hogy már előre féltem az augusztus 14.-től csodálatos és megható pillanatoknak lehettem tanúja és részvevője.


Szeretem olvasni a blogodat – persze anyaként legfőképpen, mivel sokkal többet megtudhatok belőle mint a személyes, de futó találkozások alkalmával. Tárgyilagosan nézve is nagyon tetszik a stílusod és biztosan az sem véletlen, hogy annyi érdeklődő olvasgatja.