Vasárnap Öregbaka is lefutotta a maga Marathonját (gratulálok!). Az esete nem mindennapi és felvet jópár kérdést. Megbeszéltük, hogy felteszem ide, hátha valakinek van ötlete a történtekkel kapcsolatban.
Ime a beszámoló:
Azért is nehéz most elkezdeni krampácsolni bármit is a billentyűzeten, mert én sem tudom, hogy mi történt. És ez a borzasztó az egészben.
Nincs gond, ha tudod, hogy mit rontottál el, hiszen azt ki tudod javítani a következő alkalommal. Most viszont értetlenül állok a történtek előtt. Tehát nem tudom, hogy mit is csináljak másként a jövőben, ha egyáltalán fogok bármit is csinálni ezen a területen. Tegnap úgy 35 tájékán tisztán megfogadtam magamnak, hogy ennek nincs értelme. Nincs többé triatlon és az IM is csak hiú ábránd. De most még nem akarok elhamarkodottan kinyilvánítani semmit. Adni akarok, magamnak még néhány napot mielőtt döntenék véglegesen. A fiamnak mindig azt mondom, hogy érzelmi alapon nem lehet jól dönteni. És hát, ha már okoskodunk, akkor ezt tegyük következetesen magunkra is érvényesen.
Szóval álljanak itt a tények. Feketén, fehéren. Lehet, hogy te vagy valaki más ki tud bogozni belőle valamit.
A felkészülés részleteit ismered. Egy 20 hetes maratoni futóprogramot követtem, amely kezdő futóknak szól és az első 42,195 méter, 4 órás teljesítéséhez ad útmutatást. A programot végigcsináltam. Még az elején, a 4. 5. hét alatt hagytam ki két kisseb távú edzést, enyhe betegség miatt. A heti átlagos futások hossza elérte az 50-65 kilométert.
Végig regisztráltam az összes futás adatait.
Csak néhány hosszabb futás paramétere:
Március 7: 29 km, 2h45min, 10.5 km/h, 5`40``-es km, AHR:137, MHR:159
Március 21: 32km, 3h05min, 10,4 km/h, 5`47``-es km, ARH: 134, MHR 148
Április 4: 20km, 1h44min, 11.56km/h, 5`11``-es km, ARH 142, MHR 152
Április 11: 32km, 2h54min, 11,01km/h, 5`27``-es km, 143 AHR, 154MHR.
Az időkből és az AHR-ból látható volt, hogy megbízhatóan tudok – pontosabban tudtam - futni 140-es AHR-el órák hosszat és ez hozta az 51-55 perces 10 kilométereket. Az utolsó héten pihentem, ahogyan a terv előírta. H: pihi, K: 8km fartek, Sz:6,5km, Cs,P:pihi, Sz: 3km.
Ennek megfelelően a következő volt a terv:
Követem a 4 órás lufit a fél távig, lazán könnyedén, nem engedve a kísértésnek a jobb idő reményében. Az a fontos hogy szigorúan tartsam a 140-es HR-t. Hiszen az van begyakorolva. Ez az, amit ismer a szervezetem. Fél táv után, de inkább 25 km után esetleg fokozom, de nem lépem túl a 145-os HR-t. 35 km után, ha jól érzem magam, akkor lehet egy kis hajrá, de nem megszakadva, csak egy Max 150 HR-t elérve. Élvezni kell a futást és jó élménnyel, érzéssel kell hazamenni.
Azt gondoltam ez nem irreálisnak. Eldöntöttem, hogy első a biztonságos HR, a sebesség csak másodlagos, az idő pedig harmadlagos. Azt gondoltam, hogy van egy reális tervem, amelyet nagy biztonsággal tudok majd végrehajtani. Ezt hívhatják a “füstbement reális tervnek”.
Szombaton egy kissé levertnek és fáradtnak éreztem magam. De ezt a szokásos verseny előtti érzésnek tudtam be. Jól aludtam.
Rutin szerinti reggeli: 2 tükörtojás, kevés barna kenyér és egy kis mogyoró krém, szokásos adag kávé. Minden hosszabb futás előtt ezt ettem. Ez van begyakorolva!
A rajt előtt másfél órával két részletben, vízzel lenyomtam egy nagy gélt. (Aptonia Gél, Energy, Koffein mentes, 70g,). Ilyet korábban nem csináltam, de azt gondoltam ez nem okozhat gondot. Tehát ez nem volt begyakorolva!
Nem izgultam. A start előtti pillanatokban 80-as HR. Könnyed és laza érzés. Felkészültem és biztos voltam magamban. A tervem nem irreális. Jól érzem magam. Tehát start.
A 4 órás lufi közvetlenül mögöttem. Laza tempó. Sokan előznek. Igyekszem kihúzódni a szélére. Had menjenek. Nincs tolakodás, mindenki udvarias. Elvégre lassan futunk.
Nézem az órát és nem hiszek a szememnek. 160-as HR-el futok!!!
Mi van? Nézek hátra. A 4-es lufi közvetlenül mögöttem, tehát nem rohanok. Egyébként is érzem, hogy nincs nagy iram. Elérjük az 5km-t. Az óra 27 percet mutat. Megnyugszom. Tehát biztosan nem rohanom el az elejét. De még mindig 160 mutat a TIMEX. Próbálok figyelni a légzésre tudatosan is. Nem kapkodom a levegőt. De akkor mi a baj? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ezzel az értékkel nem tudok végig futni. Hiszen nincs begyakorolva. Frissítés kötelezően. Kis energiaital és víz azonnal. 2.5 km-ként van állomás. Mindenütt belekortyolok. Nem szabad kiszáradni. 30 percenként Isostar tabletta vízzel. Érzem, hogy valami nincs rendben a gyomrommal. Nem mennek le a dolgok. Az az érzésem van, mintha minden a torkomban megállna, és nem lenne hajlandó lejjebb menni. A kis kortyok sem működnek. A korai gél elzárta az utat és most semmi nem megy le? De akkor mi lesz később? Ha nem jutnak a frissítések a gyomromba, előbb - utóbb fejre állok. Folyamatosan büfögök (bocs, de nem tálaltam jobb kifejezést erre) és ez is nagyon zavar.
Elérjük a 10 km-et. 54 perc. Ez nem gyors. Ez 11km/h, vagyis 5`30``-es átlagos ütem. Ez nem sok. Ez be van gyakorolva. Ezt képes voltam fenntartani többször is 3 órán keresztül 140-es HR-el. De most 160-at ver a műszer, sőt néha többet is. Nem értem. Kezdek összezavarodni. Kezd felborulni a terv. És az egészben az a szörnyű hogy van erőm. Lazán és jól futok.
De nem lehet 160-al futni tartósan. Nekem nem. Azt én soha nem csináltam. Nem fog működni! Tudom! Különben is megígértem a páromnak és a gyerekeknek, hogy nem leszek meggondolatlan és 140 fölé tartósan nem megyek. Az elején meg különösen nem.
De az eltervezett dolgok ma nem működnek. A 160 az 160 és nem kevesebb. Szörnyű ez a szám. És csak ezt mutatja az óra. Jön az ötlet! Lehet, hogy bezavar valaki a csoportból? Ez elég valószínűtlen, hiszen a frekvenciák nem azonosak. Azért mégis! Check!
Kicsit lemaradok. Most nincs senki a közelemben. Az óra jó. Ha lassítok csökkenő értéket mutat, ha kicsit nyomom, nő a szám. Hasonlóan a kétségbeesésemhez!
Továbbra sem tudok normálisan frissíteni. 12 km körül lenyomok egy kis gélt. Vízzel hígítom, de érzem, hogy nem működik. Itt van fent az egész a torkomban. Hányingerem nincs. Bárcsak lenne. Lehet, hogy megoldódna minden. Elszomorodom. Magam alatt vagyok! Tudok menni, de azt is tudom, hogy csinálnom kell valamit, mert veszélybe kerülhet a táv teljesítése is. És az lenne a vég. Hívjam a páromat, hogy bocsi, de ma ez nekem nem megy! Mondjam a gyerekeknek, hogy apátok amúgy piszok jó futó csak éppen 20 kilit nem tud lefutni. Végig kell csinálni! Nincs más opció.
Tehát kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy szándékosan lassítanom kell. Nem könnyű érzés. Elérjük a fél távot. 1 óra 58 perc, de a 160-as értéket is pontosan ennyi ideje mutatja az órám.
Nincs tovább. El kell engednem a lufit és rendeznem kell a szívritmust. Ez az elsődleges. Ennél nem lehet semmi fontosabb. Be kell fejezni. Tudni kell változtatni, ha kell. Ennyivel tartozom magamnak és azoknak, akik annyit segítettek. Minek olvastam annyi cikket, háttéranyagot, tanácsot, ha most nem hasznosítom őket. Fájdalmas az érzés.
Visszább veszek. A lufi es a 4 óra is távolodik lassan. Csak a kétségbeesés marad velem. A csoportban több idősebb ember, akik jókedvűen és lazán futnak. Én pedig szomorúan búcsút intek nekik. Már csak a befejezésben reménykedem. Még nem érzem a gondot. Erőm van, de muszáj 140-re tenni a mutatót, különben rövidesen gond lesz.
Közben elérem a 23 felet. Ott vár a párom. Kamerázik. Intek neki, hogy baj van. Érezte Ő is, hiszen egy kicsit késtem. Mondom neki a 10-es és a féltávos időt és az üzenetet: “Baj van, nem lesz 4 óra, sőt….”. Gyors ígéret és a “ ne aggódj nem lesz gond, a célban találkozunk, de késni fogok”. Nem kicsit, de sokat. Már akkor tudtam. (Később tudom, meg hogy Vasapu csak azt gondolta, hogy viccelek! Hát nem voltam vicces hangulatba az biztos.)
Folytatom. Elhagyom a húszasokat lassan. Nagyon lassan. De csak így tudom a 145 –ös érték alatt tartani a szívemet. Közben persze lassulok és lassulok. Még szándékosan. Újabb kis gél és kortyokban energiaital. Büfögés és büfögés. Ilyen nincs.
Aztán 30 fölött már nem csak szándékosan lassulok. Ha egy kicsit fokozom, akkor egyből 155. Tehát nem próbálkozom. Csak futok lassan. Persze tudom, hogy már a 4.20 sem lehet meg. 35 után a következő gondolatok „inspirálnak”.
Nincs értelme. Ez így nem működik. Több versenyen nem indulok, soha de soha. A triatlont és a futást sürgősen abba kell hagyni. Az IM csak egy álom, ami nekem nem reális. Még szerencse hogy nem Nagyatádon vagyunk! Ha ott lennék, még a futást sem tudnám megkezdeni! Tehát csupa ilyen velős gondolatokkal voltam elfoglalva. Ez pedig nem segített sokat, gondolhatod.
Minden állomáson iszok, ezért nem értem, hogy miért érzem száraznak az ajkaimat. Kiszáradtam? De mitől. Alig haladok és folyamatosan a kezemben van egy vizes flakon.
Kész. Most már nem próbálok magyarázatokat találni. Csak a befejezés az egyetlen opció. A feladásban nem gondolkodom. Azért odáig nem …..
Tehát megyek tovább. Annak ellenére sem tud feldobni a verseny – hiszen már csak magammal versenyzem - hogy az időt már rég elengedtem. Fizikálisan is és mentálisan is. Semmi öröm nincs. A kis gyermekek pacsijai sem segítenek. Csak emlék a tavaly októberi fél táv utolsó 4 kilométeres irama és annak minden perce. Milyen erős is voltam és tudtam fokozni 16-17 km után. Milyen jó is volt a brüsszeli főtérre erősen, szinte vágtatva beérkezni!
Most meg csak a szánalmas és sajnálkozó pillantások maradnak az utolsó 3 kilométerre!
Célba érkezés: 4 óra 30 perc.
Szánalmas és egyben kiábrándító. Minek edzettem és készültem?
Mikor átölelem a páromat csak azt tudom mondani: „Kicsim most nem akarok mondani semmi olyat, amit később megbánnék.“ Tehát hallgatunk. Persze Ő megkönnyebbült és biztat szinte azonnal. „Befejezted és megcsináltad és ez jó.“ „Büszke vagyok rád“. Rajta nem múlt semmi. Végig biztatott. Jött velem a hosszú futásoknál es adta a frissítőt a bicajról. Most is támogat es segít feldolgozni a feldolgozhatatlant.
De én magam alatt vagyok és nem értem mi történt.
Mit rontottam el? Most sem tudom. És szerintem nem is fogom megtudni soha. Bennem volt valami kis vírus? Nem éreztem magam jól szombaton az biztos. Nem tudom. Vagy az a gél. Lehet. Túl sok volt a kalcium-magnézium? Ezek így közösen? Fogalmam sincs.
Persze minden rosszban van valami jó. Próbálok néhány pozitívumot is összekaparni:
Ez az egész nem az IM-en történt. (Bár most nem vagyok abban biztos, hogy egyáltalán elindulok!)
Sikerült döntenem még időben a teljesítés érdekében és tudtam változtatni tudatosan a terven.
Nem álltam fejre teljesen fizikálisan.
Mentálisan kellően felkészült voltam a befejezéshez. A feladás nem foglalkoztatott egy pillanatig sem.
Persze fontos lenne levonni a tapasztalatokat. DE NEM TUDOM HOGY MI TÖRTÉNT!!!!
Így küzdök magammal tovább. Mást nem is tehetek. Nekem kell megtalálnom a választ, hiszen a hibát is én követtem el. Kell meg néhány nap az biztos.
Még az éremnek sem tudtam örülni. Fekete, sárga és piros, valamint „BEL” az állampolgárságot mutató helyen. Lehet, hogy ez volt a baj?
:-)
