2012. február 25., szombat

Erőltetett menet

Valamikor január elején olvastam egy cikket, egy túrára invitált két osztrák barát. A cél 24 óra alatt megkerülni a Fertő tavat, ami 120 km. Rögtön tudtam, hogy ott leszek.

Ahogy közeledett az időpont, úgy nőtt a jelentkezők száma, amiről a Face-n folyamatosan tájékoztattak minket. Közben a rendezvényt a média is eléggé felkapta. újságcikkek tucatjai, sőt az ORF is többször beszámoltak az eseményről.

A célom az volt, hogy kb. 90-100 km gyaloglás után a maradékot lefutom. Így is készültem, futóruhában, kis hátizsákkal amit előzőleg kipróbáltam futás közben.

A rajt 02-24-én, reggel 4:30-kor volt Oggauban. Nagyon hirtelen viszonylag nagy tömeg keletkezett a a Polgármesteri hivatalban, ahonnan indultunk. Komoly rajtcsomag, reggeli és szíves fogadtatás várt minket annak ellenére, hogy nevezési díj nem volt. Persze ott volt egy tv-stáb is, és fotósok is rögzítették a start pillanatait. Rajtam kívül osztrákok, németek, szlovákok voltak és még két magyar. Óriási meglepetésemre az egyik hontársam egy olyan srác volt, aki kb. 20 éve az egyik legjobb barátom volt. Azóta az élet szétsodort minket, de itt ismét összehozott minket. Őt, Sanyit, barátja, Peti csalta el, aki túraszervezéssel is foglalkozik. Hirtelen megalakult a magyar csapat.

Pontosan 4:30-kor elindultunk. Ahogy elnéztem a társaságot, nem amatőrök, nem kezdők voltak. Voltak akik bottal, voltak akik bot nélkül, de mindenki láthatóan felkészülten vágott neki a távnak. 60-an voltunk. Bár az esemény túrának volt meghirdetve, nem meglepő módon az első pár km után azonnal elkezdett nyúlni, majd szétszakadni a sor. Mi igyekeztünk az elejét látótávolságon belül tartani, esetleg közelíteni is. Kifejezetten könnyedén, jól ment a dolog. Sanyival nagyon jü volt beszélgetni ennyi idő után, repült az idő, pörögtek a kilométerek. Jó volt közben felidézni kellemes emlékeket az útvonalon, hiszen számtalanszor jártam erre már, pl. az IronFertő vonata is erre tekert de gyalog még nem voltam itt.
Az elejét el nem engedve egyre többet kerülgettünk mi is. 15-en lehettek elöl velünk együtt amikor a nap felkelt. Fertőrákosra érve az első négyes nagyon megindulni látszott. Nem esett nehezemre felvenni a tempójukat, úgyhogy utolértem őket, egy kicsit beszélgettünk, majd Sanyi is felért mellém. Rákosról kiérve azonban megtorpantak. Mi viszont nem. Először csak pár 10 m előnyünk volt, de egyre csak nőtt. Balf előtt a Duna Televízió stábja várt minket meglepődve a tempónkon és menet közben kis riport készült velünk. A balfi templomnál, ami 7 km-re van Rákostól, felhívtuk Petit és Ő, illetve követőink 5 percre voltak lemaradva.
A tempónk egyébként olyan 7-8 km/h volt és nagyon jól, könnyedén ment. Hegykőnél az előnyünk 20-25 perc körül lehetett, de pontosan nem tudtuk, hiszen Peti is kezdte otthagyni üldözőinket, így elől a három magyar ment. Vezettünk!

Igen ezt már mi is kezdtük felfogni. Fertőd és Pamhagen között szenvedtünk a szembeszéllel, de vígasztalt minket, hogy másnak se lesz könnyebb. Itt kb. 50-55 km volt bennünk, de minden ok. volt. Tartottuk a tempót.

Apethlon volt az első check-point. Itt hívtam fel másodszor a rendezőt az útvonalról, ugyanis a B10-es kerékpárút kétfelé ágazik itt is. Fél kettőre értünk oda, fél négyre várták az elsőket. Büszkék voltunkJ. Az utcán a helyiek megszólítottak minket, tudták honnan jövünk. Itt már több mint egy óra előnyünk volt.

Az Apethlon Podersdorf  távról tudtam, hogy az lesz a legnehezebb. 13 km nyílt, szinte teljesen egyenes, sík szakasz ahol mindig szembeszél fúj. Ilyen szélre azonban nem számítottam. Szinte 45 fokban előredőlve, egymáshoz nem szólva küzdöttük előre magunkat kb. 3 órán át megállás nélkül. Egy esemény törte meg ezt az időt, amikor az ORF készített riportot velünk. Ő mondta, hogy legalább másfél-két órára van tőlünk a legközelebbi csapat. Peti közben sajnos feladni kényszerült, mivel a combjai nem bírták, de az is szép teljesítmény volt, ráadásul Ő szinte végig egyedül csinálta. Tőle tudtuk meg, hogy Hegykőnél rossz irányban jöttünk, így kerültünk is pár km-t. Podersdorf előtt Sanyi is kezdett lassulni, egyre nehezebben tudott haladni, mindkettőnkön észrevehető volt az elmúlt kb. 80 km. Ráadásul a szél miatt nagyon fáztam már, folyamatosan remegtem. A falu előtt aztán előrementem és mire beért kikértem neki is egy teát és egy forró májgombóc levest. A leves mellett azonban Ő is feladta. Azonban az, amit végigcsinált mellettem, nem semmi, csak gratulálni tudok hozzá. Telefonáltam Sony-nak, hogy jöjjön és hozzon meleg ruhát nekem és Sanyit vigye haza. Én továbbindultam.

Sötét volt már, lámpákkal mentem, a leves életet mentett, jó erőben éreztem magam, haladtam. Gyorsan. Tudtam, hogy megnyerhetem.

Podersdorfból kifelé ismét rossz irányt vettem, egyszer csak a tónál találtam magam. Ezt az érzést nem kívánom senkinek. Felesleges volt az idevezető út, sőt még vissza is kell mennem. Visszamentem és majdnem kirúgtam a táblát. B10 balra B10 egyenesen, csak éppen az egyik a tóhoz vezet a másik a körút és nincs megkülönböztetve. Elindultam a másik úton, próbáltam elfelejteni az ismételt kerülőt és haladtam de nagyon bosszantott. Fél óra után pedig kiértem az 50-es főútra. Összedőlt a világ. Megint rossz helyen vagyok. A főúton életveszélyes lett volna haladnom, visszafelé pedig már nem tudtam. Sony pár perc múlva érkezett a ruhákkal, de én akkorra már FELADTAM.

Kb. 90 km után, az első helyről…

Most még nem nagyon tudok mit kezdeni ezzel a szituval. Mi lett volna, ha vannak egyértelmű festések az úton, ha nem tévedek el háromszor. Ha nem az elején szökök, hanem a végén. Szóval egyelőre sok a ha.
Pár dolog viszont biztos, jó volt újra találkozni Sanyival, jó volt megismerni Petit. Jó volt az ötlet, jó ez a túra. Jövőre is ott leszek és ha a szervezők nem, majd én felfestem az útjelzéseket és akkor talán…